….az úgy volt, hogy amikor az én drága jó egykori főnököm – Kapuvári Beatrix – az Angyalföldi József Attila Művelődési Központból eltávozott a XII. kerületi Művelődési Központot (volt MOM) igazgatni, azt mondta nekem: - Öt perced van arra, hogy eldöntsd, mi lesz a MOM-os színjátszókör neve! Akárhogy is nézem, ez parancs volt a javából. Arra gondoltam, ha már lúd, legyen kövér, és legyünk nagyképűek, legyen Drámajátszó Stúdió. Na de kellene valami frappáns is. Hm. Igen. Olyan szó kell, ami tükrözi egyébként teljesen idióta mivoltomat. De legalább alliteráljon. Így lett a név: Drazsé.
Nagy dérrel-dúrral meghirdettem magam, pontosabban a Ház hirdetett meg engem, még a magántelefonszámomat is megjelentette a műsorfüzetében, ezzel okot adva arra, hogy reménykedjek, most aztán állandóan csörögni fog a telefonom. De nem tette.
Eljött az első foglalkozás napja, ha jól emlékszem, 2001-ben (esetleg 2002-ben, ezt mi tagadás nem tudom pontosan), egy szép szeptemberi napon, és remegve vártam, mi lesz most, hogy a jelentkezők száma stabilan nulla volt. Szerencsémre két lányka kóválygott az épületben, akik valami színjátszókört kerestek, hogy kiéljék magukat. A hirdetésre jöttek. Lelkes üdvrivalgásban törtem ki, és ellenkezést nem tűrve cibáltam magammal a két tisztességes hajadont a Tárgyaló nevű szobácskába. Ezt a szertartást aztán néhány hétig lelkesen műveltem, amikor is kezdeti reménytelenségemet megunta az Ég, és el kezdte küldeni hozzám a delikvenseket, akik úgy gondolták, hogy most aztán jól megmutatják, milyen az igazi Rómeó, Júlia, Hamlet és a többi nagyszabású hős. Így csatlakozott a két lányhoz (Járvás Kata és Karosi Juli) Dunai Bence, Kincses Robi, Kincses Rita, Kovács Bea, Klincsok Nóra, Heiner Péter (itt szelíd erőszakot alkalmaztam, hiszen őt már ismertem régről), Lővei Nati, Zoltán Dominika, Mráz Attila. Attilánál meg kell állnom egy pillanatra, mert vele fordult elő, hogy amikor telefonon bejelentette részvételi szándékát, akkor nem hittem el, hogy ő Ő, hanem egész egyszerűen közöltem vele, hogy: „Faludi Andris ne szórakozz velem” (Andris népművelő a MOM-ban). Attila viszont váltig állította, hogy ő nem Andris, sőt, még csak nem is ismeri, és én ugyan nem hittem neki, személyes megjelenésével be tudta bizonyítani, hogy bizony, Rudas Attila egyáltalán nem tévedhetetlen, és az ember időnként valóban az, akinek mondja magát. Kb. félidőben megérkezett a csoportba Attila unokatesója, Mráz Edina, aki magával hozta akkori állandó testrészeit is: Szlobolda Melindát és Fülöp Nórát. Az első előadás – ha jól emlékszem, még a Három Lányok nélkül – egy bemutató óra volt szülőknek és barátoknak, amikor is improvizáltunk, meg versekre készítettünk helyzetgyakorlatot.
Két momentum maradt meg, az egyik Nati „Fekete zongorája”, a másik meg Juli monodrámája, aminek a címére nem emlékszem, de előadásában vicces volt, bár ő nem annak szánta. Az előadás végén Klincsok Nóra és mamája hozzám vágott egy üveg pezsgőt, meg egy rakat francia drazsét, amit Nóra különleges dobozkában szervírozott. Ettől persze meghatódtam, és elküldtem mindenkit nyári szünetre.
A következő évadban kicsit kicserélődtünk, és nekiestünk a Brémai muzsikusok című szuperprodukciónak, amelyben Bea volt a Mesélő, és egyszer próbán azt mondta a Kakas helyett, hogy Kakás. Ez sokáig ún. „drazsés szlogen” maradt. Jah, és még valami: Klincsok Nóra első férfi szerepét játszotta nálam ebben a műben: mégpedig egy betyárt. Az akkori barátja meg egy másik betyárt. Épp búcsúzkodtak, mert a sztoriban megtámadni készültek a házukban lakó állatokat, de mivel féltek, nem csapatosan tették, hanem egyenként – logikus, nem? -, szóval a búcsúzkodásnál a Barát elfeledkezve arról, hogy Nóra szerepe szerint férfi, jól megfogdosta a fenekét, szintén alkalmat adva arra, hogy a próba befulladjon és röhögő görcsöt kapva fetrengjen mindenki a próbateremben.
Készítettünk még egy Stílusgyakorlatokat is, ami bevallom így utólag, nem egészen olyan lett, mint azt elgondoltuk, és bár nem lett annyira rossz, mégis arra kérem az olvasót, hogy erről a „fekete lóról” feledkezzék meg, és ne terjessze, hogy volt ilyen is az életünkben (itt jegyzem meg: azért ebben is volt valami maradandó: Kovács Bea kigúvadt szemmel közölte a nézőkkel túlvilági hangon, hogy „Hiányzik egy gomb”, mire a többi lányok is hasonló ábrázattal lihegték a fenti mondatot többször is az éterbe).
Útközben megjött a csoportba Czanik Pisti, meg Forgó Zoltán (Fozó), és ez alkalmat adott arra, hogy elkészítsük első vásári komédiáinkat (amelyek aztán az utolsók is maradt) az „Asszonyokról, akik újraöntették férjeiket”, valamint a „Vak és a Sánta” című előadásokat. Ennek szereposztását azt hiszem fejből is tudom: az elsőben Czanik Pisti, Edina, Fozó, K. Nóra és Heiner Peti szerepelt, a Vakot Zoltán Dominika, a Sántát pedig Lővei Nati játszotta. Ezek a produkciók igazándiból az első Drazsé táborban készültek, Baracskán, Vasvári Béla közalkalmazott telkén. Igazából ezt a tábort nem szerettem, mert meleg volt, nem volt kedvünk próbálni, elég rosszak voltak a körülmények, meg aztán hosszú is volt az az egy hét. Esténként azért jól szórakoztunk, állandó programként megnézhettük, hogyan gurul rá minden egyes kihasználható pillanatban Klincsok Nóra a Czanikra, hogyan oltogatják egymást Edinával kiegészülve, valamint kiderült az is, hogy Heiner Petinek sosem volt olyan jó sátorlakó társa, mint én. Mert akkor még nem horkoltam. Azóta ezt a jó tulajdonságomat elvesztettem.
Az első tábor után újabb tagok jöttek, hogy megmutassák a bennük mélyen megbúvó, de annál szikrázóbb tehetségüket: Vető Anna, Balla Bori, Soignet Myrjam (istenem, de édes volt annak idején!!), és még egy-két próbálkozó, akik aztán el is tűntek a feledés homályában. Ebben az időszakban próbáltunk egy nagyon érdekesnek ígérkező színdarabot, amit aztán sosem mutattunk be, mert annyira rossz volt az általam írt forgatókönyv; ez volt a Varázsfuvola. Sajnos elég hamar kiderült, hogy ez nem fog működni, így aztán a második táborba – ezúttal már Adonyba, mindenki Lantos Andijához – úgy mentünk, hogy igazából nem próbáltunk semmit. Ellenben tréningeket tartottunk, itt ismerhették meg Andi beszédtechnikai gyakorlatait, valamint leányát, Natasát először a Drazsésok (Ábel is táborlakó volt, de még Andi hasában szemlélte az eseményeket), itt kapott izomlázat Czanik és Heiner Peti Komáromi Judit mozgásóráitól, ahol viszont Nacsa Nóri bemutatta, hogy hogyan is kell „rázni”, itt tartott órát először Babett, és itt vettem részt a legkevesebbet a közös munkában én. Viszont jóóól kipihentem magam, hehe, és szemmel tartottam az öcsém mostohafiát, Tibikét, akit nem is láttam a tábor ideje alatt, mert minduntalan elkötötte Andi biciklijét, és azzal szórakozott, amikor éppen nem valami pocsolyában fetrengett.
Hazaérve aztán komoly gondolkodásra késztetett az a tény, hogy igazából nagyot még nem alkottunk. Miután a következő évad mélyrepülése folytán a csapatban már csak lányok maradtak, kétségbeesetten kezdtem kutatni azután, mi az istent mutassunk be. Még szózatot is intéztem magamhoz, miszerint: itt van egy csomó jó nő, ha elcseszed az órákat, oda lesz a hárem. És akkor megszállta az ihlet. Cselédek! Na jó, de az három szereplős. Mindegy. Átírjuk tízre. Sose lehet tudni. Elkezdtünk helyzetgyakorlatozni, és mire ismét nyakunkon volt a nyár és Adony, viszonylag nagy biztonsággal tudtam a dolgom, azt, hogy mit is szeretnék ebből a darabból kihozni. Lehet, hogy furcsán hangzik, de először ebben a táborban éreztem meg először azt, hogy itt egy nagyon jó csapat kezd el formálódni, a színjátszókörökre annyira jellemző furkálást itt hírből sem ismerték az emberek, és azt gondolom, hogy mindannyian megéreztük azt, hogy ebből a Cselédekből lehet valami jó… És lett. Rájöttem arra, hogy szentimentális vagyok. Ennyit én próbán és előadáson nem bőgtem. Amikor a Táborban Budai Timi és Edina először csinálta meg a jelenetüket úgy, ahogy a legmerészebb álmaimban szerepelt, amikor Melinda pofon vágta Mircit és magából kikelve üvöltött – szerepe szerint – vele, amikor aztán Budapesten összeraktuk a vége jelenetet… komolyan azt éreztem, hogy születik a gyerek!!! Bemutattuk az előadást, sajnos kevésszer játszottuk, de úgy gondolom, mindent megértek ezek a pillanatok.
Majd aztán megérkeztek a Csapatba az azóta is domináns hímeket játszó kanok: Sici, Szilárd és Gábor. Mint villámcsapás az égből repült hozzánk a „Holdvilág különítmény”: Piri, Lilla, Fruzsi, Zsolti, Tündi. Velük kiegészülve alakult ki aztán a jelenlegi Drazsé, pontosabban az a társaság, akik hajlandóak voltak továbbra is eltűrni a hülyeségeimet, és nagy bőszen próbálták a Salemi boszorkányok alapján készült „ék-kö-rö-gyav-mé-nyE” című előadást. A tábor Adonyban már egészen flottul ment, de a megnövekedett embermennyiség miatt Andi telke kicsinek bizonyult, és mindenkit bezsúfoltunk a tornacsarnokba; Tibikéből időközben Tibor lett; Andi idén először volt gyerek-mentesítve, viszont kapott cserébe egy vihart, ami aztán rádöntötte a kerítésre a nyolc méteres fenyőfát (istennek hála: a kerti törpe épen és egészségesen megúszta a katasztrófát); volt adonyi szökőkút nyalás, sör emlékmű a villanypóznán, esőtánc, és persze próba, sok. Itt már megembereltem magam, és nem bőgtem egy-egy jól sikerült pillanat után, de nagyon büszke vagyok arra, hogy a társulat komolyan koncentrálva küzdött a szöveggel, velem, meg az előadással. Amit aztán be is mutattunk 2006. december 16-án a Bem rakparton. (Mellékzönge: a bérelt színpad nem volt az igazi, mert el kellett rejteni egy hatalmas zongorát, a fénypult négy darab kapcsolóból állt, ami nem volt igazán kezelhető, de az előadást sokan megnézték, és a visszajelzések sem voltak rosszak.)
Most éppen úgy van, hogy az előadás elindult a maga útján, három legénnyel (Zsolti, Rónyai Balázs és Lipkovits Dani) el kezdtük próbálni a Károlyt, és izgatottan várom a folytatást, hány oldallal kell még kiegészítenem a Történetet, amely reményeim szerint eléri a Barátok közt című szappanopera 45628-ik részét is, és le is körözi, mert a Drazsé él és uralkodik örökkön.
Ámen.
Rudas Attila
Második rész ….most az van, hogy nagyon próbálunk. Koldusoperát. Sici eldöntötte, hogy 2008. március 1-jén és 2-án bemutatjuk, ha a fene fenét eszik is. Jó. Belementem. Ez egyébként már megint egy újrarendezés, de hát Istenem, ilyen korszakomat élem. Illetve csak egy kicsit, mert ezen kívül még egy darabot újítottam fel, mégpedig az „A kopasz énekesnő” című produkciót. Ezt is azért tettem, mert vannak szívemhez közel álló emberkék (bár nem mintha nem lenne mindegyik az), akik a Koldusban nem kaptak valami nagy szerepet, illetve azért is, Hogy „Lantosandi” visszakerüljön a színpadra. Jelentem, visszakerült. Képzeld, kedves Olvasó, van Drazsé 2.! Amolyan igazi, új. Szombat délelőttönként próbálunk, és egyszer csak egy igazi szörnytragédiát állítunk színpadra, a „Pandora szelencéjét”! Ha minden úgy megy, ahogyan tervezem, talán a nyár elejére lesz is belőle valami. De vissza a Koldusra. Előtte meg Károly. Mert bizony, azt is bemutattuk! Jó lett. Bár néha azt gondolom, lehetne jobb. Ellenben nagyon jót dolgoztam a srácokkal, meg a lánnyal (Balázs, Dani, Zsolti, Adri). Igaz, néha elküldtem őket a fenébe, azonban ez az első darabunk, amiért, ugyan egyetlen alkalommal, de gázsit bírtam osztani a szereplőimnek, mégpedig egy igazi hakni előadás jóvoltából, amit a Jókai Klubban tartottunk. Ahogy Nacsa Nóri mondaná: juhu. A Koldus egyébként, minden ellenkező híresztelés ellenére, jól alakul. Igaz, Szilcsi eltávozott Londonba, igaz, a dalokkal még sehogy sem állunk, de látom a fényt az alagút végén. Csak kitartás kell hozzá, Egyszer én már megrendeztem a darabot. Valamikor 1999 környékén, vagy előbb. Azt azonban nem bánom, hogy most ismét elővettem, mert vannak emberkék ebben a Drazsében, akiknek ez igazán nagy lehetőség. Nem mintha, bárki is felfedezne bennünket, nem. Azonban továbbra is azt gondolom, hogy a „színházazás” terápia. Nekem is, nekik is. Meg mindenkinek, aki az életben egyszer legalább kipróbálja, hogy milyen az, ha az embert nézik, szeretik, vagy épp nem szeretik. Úgyhogy kedves Néző, elvárlak a premierre, ami a XII. kerületi Művelődési Központban lesz, és én már nagyon várom, hogy megölelhessem a szereplőimet a premier(ek) végén (szentimentális énem azt mondatja velem, hogy már MOST megölelném Őket, mert nagyon bírnak ám dolgozni, ha arról van szó, de ez most még tán korai). Szóval: eljöttök? Gyertek.
Folyt. Köv: Attila Rudas
Harmadik, de nem befejező rész
…az van sokszor, ha az ember lezár egy korszakot, akkor elgondolkodik azon, hogy mit hogyan érdemes folytatni tovább. A Nagy „Happy Day” korszak zárult le épp ebben az évben a Drazsé életében.
Most nem jönnek olyan lazán a sorok, mint az első és második rész esetében, jól meg kell gondolni, mi, mikor és miért történt, és mindezt hogyan tálalom az esetleges olvasók elé. Összességében, amit tudni kell: a Koldusopera kiállta a közönség próbáját, de a társulat összetartó ereje bizony nem mutatott kiemelkedő teljesítményt. Játsszuk azt, hogy az én hibám. Vállalom. Mégiscsak én vagyok a vezérürü, vagy mi…
A MOM-ban játszottunk vagy hatot, a Cserepesházban (Zuglóban) kettőt. Az előadásban és a szereplőkben ennyi volt, és valójában bennem is. Az utolsó előadás után nézegettem a koldusaimat, és azon gondolkodtam, hogy az a tény, hogy ez a tizenkilenc ember ebben a formában nem lesz együtt többet színpadon, nem hatott rám elszomorító élményként. Nem éreztem semmiféle „búcsúzunk – szindrómát”, inkább azon kezdtem el agyalni, hogyan vezessem át a válságot úgy, hogy a megfelelő emberek a megfelelő helyen legyenek, ami számomra is és másoknak is épp ideális.
Az elkövetkezendő időszakban apróbb boldog napoknak nézünk elébe, feltörekvőben van a Drazsé reprint kiadása, azaz a Drazsé 2. csoport, és útjára indult egy nagy karrier, Vető Annáé, aki tátott szájú növendékből csoportvezető lett, és nem is akármilyen. Övé a Drazsé 3.
Amikor majd szilveszterkor a boldog új évre gondolok magamban valahol, ahol épp ér az éjfél, azt szeretném, ha a jövő évi történetet úgy kezdhetném, hogy…
„…az van, hogy 2009 a Drazsé éve. Nem hiszitek? Akkor gyertek, és lássatok csudát…”
